A longevity (hosszú élet) kultusz környékén nagyon sokat emlegetik a gyermekkori fizikai képességeket.

A guruk folyton azt kérdezik:

-Emlékszel, amikor még le tudtál guggolni anélkül, hogy ropogott volna a térded?

-Emlékszel, hogy egész nap futkároztál, alig csipegettél valamit, mégis rengeteg energiád volt?

Azt akarják, hogy fizikailag menj vissza az időben. De van egy hatalmas vakfoltjuk: soha nem emlegetik a gyermekkori gondolkodásmód és a rugalmas fantázia fontosságát.

Mikor kezdesz el ugyanis végérvényesen öregedni?

Ott, amikor elkezdesz leszokni arról, hogy hatalmas, irreálisnak tűnő dolgokról fantáziálj. Amikor már eszedbe sem jut, hogy űrhajós leszel. Vagy te leszel a világ leghíresebb dínószakértője. Hogy nyitsz egy macskamenhelyet, és minden rászorulót megmentesz. Hogy meghódítod a világot.

A modern társadalom (és sokszor az agy-elcsökevényesítő közoktatás) szép lassan kiveri belőlünk a víziókat.

Azt mondják: „Nőj már fel! Legyél reális! Lásd be a korlátaidat! Ez élet nem arról szól, hogy bármit megtehetsz!”

És mi, engedelmes felnőttként, belesimulunk a kényelmes, szürke valóságba. Harmincévesen már azt mondjuk, hogy „túl vagyunk az életünk felén”, ötvenévesen pedig elkezdjük várni a nyugdíjat.

Ez az a pont, ahol az agyad elkezdi leépíteni önmagát.

A kognitív hálózatod ugyanis jövőképből táplálkozik.

Ha nincs előtted egy izgalmas, kihívásokkal teli jövő, ha nincsenek új céljaid, az agyad nem látja értelmét fenntartani a drága, energiaigényes neurális útvonalakat.

Miért is tartaná karban a gépezetet, ha a gazdája már csak a tévét akarja nézni estedenként?

A képzelőerő, a lehetséges forgatókönyvek futtatása a fejedben nem gyerekes dolog, hanem a legkeményebb agytorna.

Alkalmazd itt is az IS-IS elvet! Lehetsz felelősségteljes, számlákat befizető, felnőtt ember, miközben lehetnek olyan grandiózus, határokat feszegető terveid, amik miatt reggelente kipattan a szemed.

Én például sakknagymesternek gondolom magam. Lehet, hogy 50 év lesz, mire elérem ezt az eredményt hivatalosan, de ez a célom.

Nem pedig az, hogy várjam a véget, csak mert már 52 éves vagyok. Azt akarom, hogy az utolsó napomon, 100 évesen is rejtélyek után kutassak, és ne egy leépült, pelenkás test legyek egy ágyhoz kötözve.

A fantáziálás képessége az életed meghosszabbításának záloga.

Merj újra űrhajós lenni a saját életedben, mert abban a pillanatban, ahogy lemondasz a jövődről, a jelened is elkezd elsorvadni!

Nos, mi az a nagy cél, amiért a következő 50-60 évben is érdemes lesz gondolkodnod?