Anyám imádott sakkozni. 

Minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy sakkozhasson ismerősökkel, barátokkal, rokonokkal, vagy épp idegenekkel. 

Sokszor mesélte kiskoromban, hogy amikor ő gyerek volt, és napközibe járt – mivel mamám vezette az iskola konyháját, így anyámnak az iskola az tényleg a második otthona volt, így a napközi is számára alap volt –, akkor ott kezdett el sakkozni (a 60-as években), és mivel tehetségesnek bizonyult, versenyeken is indult. És nyert is. 

Büszke volt erre, mert akkoriban –  és a mi családunkban – a sakkozás képességét azt az intelligenciával állították párhuzamba. 

Mindig volt otthon sakk készletünk is (pedig szegények voltunk), többnyire ilyen kis utazó sakk-készlet formában: fém táblával és mágneses bábukkal. Imádtam velük játszani, forgatni a bábukat az ujjaim között, és a számhoz emelni a bábuk talpát, mert érdekesen furcsa érzés volt a hideg mágnesek érintése.

Körülbelül 5 éves lehettem, és emlékeim szerint tél lehetett, mert a kályhában pattogott a tűz, amikor anyám leültetett az asztalhoz, hogy “Na, akkor most megtanítalak sakkozni, de igaziból.” 

És mutatta a kedvenc kezdő lépéseit, amik úgy néztek ki, hogy lépett az egyik kicsi bábuval – amit parasztoknak is nevezett –, utána pedig az egyik délceg lóval, azzal, ami közelebb volt a kicsi paraszthoz. A délceg lovat egyébként csikónak hívta. 

5 éves kori időérzékemmel kapcsolatban vannak bennem kérdőjelek, de arra emlékszem, hogy rendkívül gyorsan leoldott az agyam attól, hogy melyik bábuval hogyan lehet lépni. Mutatta, hogy mi az a rosálás (sánc), és hogyan lehet leütni a bábukat. Elmagyarázta, hogy mi az a sakk, mi az a matt, de még az is megvan, hogy anyám megpróbálta részletesen, lépésről-lépésre megmutatni, hogy hogyan lehet mattot adni királlyal és királynővel, és én mennyire nem értettem.

Lehet, hogy ez több alkalom volt, és nemcsak egyetlen hosszú, de nem emlékszem olyasmire, hogy utána én valaha sakkoztam volna. Tudtam a lépéseket és ennyi. 

Arra viszont emlékszem, hogy ha jött hozzánk valaki, akkor anyám mindig firtatta, hogy az illető hajlandó-e sakkozni vele. Nagyon kevesek voltak hajlandóak – és képesek –, de végül két állandó sakkpartnere azért akadt: 

• Az egyik unokatestvérem férje, Sanyi – a család esze –, rendszeresen leült anyámmal, és hol egyikük, hol másikuk nyert. Hosszan játszottak, sokat dohányoztak közben, és emlékszem, hogy Sanyi olykor ideges volt, mert nem értette, hogy anyám hogyan nyerhet olyan könnyen.
• A másik pedig a barátom volt, akivel hosszú délutánokat sakkoztak át, főleg, miután vettünk is egy szép nagy, fa sakkészletet – hol máshol, mint – a búcsúban.

Aztán később megoldódott anyám sakkpartner-hiánya: Sanyi kölcsön adta neki a sakk-gépét! 

Az egy Kasparov nevű sakk-masina volt, amiben be lehetett állítani a nehézséget, és ez végre feladta anyámnak is a leckét. Napokon át ült szinte mozdulatlanul a gép fölé hajolva, szívta egymás után a cigiket, és sakkozott.

Engem nem érintett meg a sakk. 

Soha nem értettem, hogy mi a jó a sakkban annyira, hogy órákra leköti az embert. Azt mindig is értettem, hogy mi a jó a számítástechnikában, hogy órákra leköti az embert, azt is értettem, hogy mi a jó az olvasásban, hogy napokra leköti az embert, sőt, azt is értettem, hogy mi a jó az ÍRÁSBAN, hogy hónapokra is leköti az embert.

A sakk kötött szabályai és idegesítő korlátai túlságosan merevek voltak az én mindenkori kreatív szárnyalásomhoz, így az elmúlt 40-45 évben annyira érdekelt a sakk, hogy követtem például Rapport Richárd életútját. Tetszett a kreatív káoszisten megjelenése és felemelkedése, de soha, egyetlen játszmáját sem láttam, hiszen nem is értettem volna. 

Már iránta sem érdeklődtem az elmúlt tizenpár évben, de nyilván volt más dolgom is. Szóval a sakk az teljesen kimaradt az életemből, de csak a konkrét sakkozás része. 

2013-ban írtam az Így szeresd a tehetséget című könyvemet, ami egyébként egy hírlevél sorozatnak indult, de aztán könyvvé szerkesztettem. 

Ebben sokat értekezek Polgár László zseniképző módszeréről is, amivel maximálisan egyet tudok érteni. Én is olvastam Polgár László könyvét, és ami a külön érdekesség volt: 2013-ban lettem alapítványi elnöke egy magániskolának, és ott aztán testközelből láthattam a zseniális gyerekek működését.

Mindannyian mások, de egy biztos: maximális elmélyülés nélkül zseniálisat alakítani nem lehet. Napi 1-2 óra foglalkozás valamivel az a magabiztos középszerűséghez bőségesen elég. De a napi 8-10 óra elkötelezettség az, ami nagymesteri szintre tudja repíteni az embert.

És bármiben lehet nagymester az ember, nemcsak a sakkban.

• Vannak nagymester kőművesek.
• Vannak nagymester tanárok.
• Vannak nagymester orvosok.
• Vannak nagymester anyukák és apukák.
• Vannak nagymester hímzők.
• Vannak nagymester asszisztensek.
• Vannak nagymester írók.

De nagyon sok területen a mérés az, ami akadályokba ütközik, mert a szakterület nagymestersége maximálisan szubjektív. 

A sakkban viszont lehet mérni, és ami – ma már tudom – sokkal fontosabb: lehet mérni a FEJLŐDÉST.

Szóval kimaradt kb. 45 évre a sakkozás az életemből, de a sakk, mint eszköz a látókörömben volt, csak én úgy voltam vele, hogy én nem szeretek sakkozni. Azon az állásponton voltam, hogy a sakk nem az én világom. Sokkal jobban szerettem pókerezni!

A póker sokkal inkább matek, és sokkal inkább pszichológia – gondoltam. 

Egyszerűbb és gyorsabb dopaminlöketet szerezni a póker által, és sokkal kevesebbet kell kombinálni. 

Aztán az egész világot felbolygatta a Vezércsel című sorozat, amit – kapaszkodj meg – én magam sosem láttam. Viszont érzékeltem, hogy mennyire felerősödött a sakk iránti érdeklődés és milyen sokan kezdtek el sakkozni a sorozat hatására. 

Még ez is hidegen hagyott. Nem láttam a sorozatot, és számomra a sakkistennő mindig is Polgár Judit volt. 

Aki követ már egy ideje, az tudja, hogy az úgynevezett világmegváltó ötleteim mindig reggel érkeznek. Kinyitom a szemem, ébredezek, fejemre ül egy macska, eltolom, és akkor eszembe jut egy olyan, hogy “Mi lenne, ha…?”

Mi lenne, ha írnék egy új könyvet?

Mi lenne, ha indítanék egy új weboldalt?

Mi lenne, ha indítanék egy új FB oldalt, de nem a saját nevemmel?

Mi lenne, ha csinálnék egy workshopot >>Hogyan gyógyuljunk ki a rezsimbekből?<< címmel?

2026 februárja volt, amikor a Duolingo nevű alkalmazás, amivel japánul tanultam éppen, küldött egy értesítést egy délután, hogy “Mostantól lehet sakkot is tanulni a Duolingoban, a Chess.com-mal való együttműködés révén”.

Ez volt délután. Másnap reggel ébredtem azzal, hogy “Mi lenne, ha megnézném ezt a sakkoktató részét is a proginak?” (A japánban úgy is elakadtam.)

2026 februárjában rendkívül sok minden kavargott a fejemben egyébként. Olyan sok minden, hogy elképzelhetetlen volt, hogy ezek közé beilleszkedjen még a sakk is.

Mivel elég sok mindenben vagyok nagymesteri szinten – az írásban, a kreativitásban, a felnőttek oktatásában, online tanfolyamokban, online marketingben, értékesítésben –, ezért tudom magamról, hogy vagy csinálok valamit a maximumon, a maximális eredmény elvárásával, vagy egyszerűen nem csinálom és kész.

Mert tudom azt is, hogy minden nagy dolog teljes elköteleződést kíván és kér. 

És már annyi minden felé vagyok/voltam elköteleződve, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy még a sakkozás is beférjen olyan szinten, ahogy én szeretem csinálni a dolgokat.

De éppen olyan mélyponton voltam, éppen olyannyira nem lelkesítettek a meglévő dolgaim, hogy éppen megengedtem magamnak, hogy “Végül is csak felelevenítem azt, amit anyám tanított 5 éves koromban…”

Megnyitottam a Duolingot, átváltottam a sakkozós felületre, és onnantól kezdve minden megváltozott.

Új eltökélt és szorgalmas sakkozója lett a családnak. 

Anyám már nem sakkozhat. Hat éve meghalt. 

Nem szeretem az olyan gondolatmeneteket, hogy “Őérte teszem!” Nem szeretem, ha egy szülő veri a mellét, hogy a gyerekéért tesz meg mindent. Nem szeretem, ha egy gyerek a szülője álmát akarja továbbvinni és azt hangoztatja, hogy őérte teszi.

Nem. Én magamért teszem. 

De tudom, hogy anyám büszke lenne, hiszen neki ez célja volt, hogy sakkozzak. És talán még megverne sakkban. De már nem sokáig.

2026. február 15-én regisztráltam a chess.com-ra, és onnantól kezdtem el – azt hinni –, hogy sakkozom. 

Egy sötét, hideg, téli napon, szinte agyonnyomó problémák kereszttüzében úgy döntöttem, hogy elkezdem edzeni az agyamat a sakkal.

51 évesen.

És eldöntöttem, hogy lehet, hogy húsz évbe telik, de sakknagymester leszek. 

Ennek a történetét fogom itt mesélni.

Tartsatok velem.

Ja, és kezdjetek – vagy kezdjetek újra – sakkozni! 🙂

Rita