Állsz a liftben. Van 12 másodperced, amíg felérsz a harmadik emeletre. Mit csinálsz? A kezed szinte ösztönösen, izommemóriából a zsebedbe nyúl a telefonodért. Várakozol a piros lámpánál, sorban állsz a kasszánál, vagy épp felteszed a vizet forrni a tésztának. Telefon elő, képernyő felold, görgetés, vagy valami információ keresés, hiszen új információk nélkük nem telhet el egy perc sem!

A modern ember számára az „üresjárat” szinte már fizikai fájdalommal ér fel.

De vajon belegondoltál már abba, hogy ezzel a 12-15-20 másodperces, ártalmatlannak tűnő pótcselekvéssel valójában az agyad egyik legfontosabb regenerációs hálózatát kapcsolod le?

Üdvözöllek a „Default Mode Network”, az „Alapértelmezett Hálózat” világában – a briliáns elmék legféltettebb titkában, amit egy átlagember valószínűleg naponta százszor fojt el.

Az agy takarítószemélyzete

Sokáig azt hitték a kutatók, hogy amikor nem csinálunk semmit – csak bámulunk ki az ablakon, vagy bámuljuk a plafont –, akkor az agyunk kikapcsol. A modern fMRI – funkcionális mágneses rezonancia – vizsgálatok azonban megdöbbentő dolgot mutattak ki: amikor kívülről úgy tűnik, hogy az agy üresjáratban van, egy hatalmas kiterjedésű, mély idegi hálózat, a Default Mode Network (DMN) szabályosan felizzik.

Ez a hálózat az agy takarítószemélyzete és a kreativitás motorja is egyben. Amikor látszólag „unatkozol”, az agyad valójában kőkeményen dolgozik:

• Feldolgozza a nap érzelmi sokkjait és mikrostresszeit.
• Összeköti a múltbéli tapasztalatokat a jövőbeli tervekkel.
• Konszolidálja, tartósítja az emlékeidet.
• Itt születnek a „Heuréka!” pillanatok. (Nem véletlen, hogy a legjobb ötleteid mindig a zuhany alatt, vagy vezetés közben jönnek, amikor az agyad végre nincs lefoglalva egy konkrét feladattal).

A felnőttkori digitális cumi

Mi történik akkor, amikor minden szabad 10 másodpercedet kitöltöd a telefonoddal, egy podcasttal, vagy egy YouTube videóval?

Folyamatosan a „Végrehajtó Hálózatot” – Executive Network – dolgoztatod. Beérkező inger, feldolgozás, reakció. Ez logikusnak is tűnik, hiszen erre van az ébrenlét – gondolhatnánk.

De ha ezt csinálod reggel 7-től este 11-ig, megállás nélkül ingerekkel bombázva az agyadat, a DMN soha nem kap esélyt a bekapcsolásra.

Látszólag nincs is ebből semmi gond.

Hiszen olyan jó kellemes dolog a mobilt görgetni, igaz?

Meg ügyeket intézni akár sorban állva is, ugye?

Olyan ez, mintha egy irodaházban folyamatosan pörögne a munka, és soha nem engednék be a takarítókat, hogy kivigyék a szemetet és rendbe rakják az asztalokat. Ha dolgoztál már bárhol is, akkor tudod: a napi takarítás elmaradása már aznap katasztrófaövezetté alakítja a munkakörnyezetet.

Az agyban is így van. Az eredmény? Brutális agyi köd, döntési fáradtság, krónikus háttérszorongás, és a kreativitás teljes lenullázódása, propagandának való azonnali bedőlés.

A telefonunk valójában egy felnőttkori digitális cumi, amit azért „veszünk a szánkba”, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját gondolataink, aggodalmaink, vagy épp a csend okozta kényelmetlenséggel. Pedig a csend jó. Az unalom jó!

A kihívás: tanulj meg újra unatkozni!

Ahhoz, hogy a kognitív rendszered csúcsra járjon, nemcsak az kell, hogy teszteld magad, vagy neuroplaszticitási gyakorlatokat végezz (bár ezek elengedhetetlenek).

Vissza kell adnod az agyadnak az üresjárat luxusát!

Íme a heti „kognitív üresjárat” feladataid

Az „eldugott telefon” szabály

A héten, ha liftbe szállsz, sorban állsz, vagy vársz valakire, tilos elővenni a telefont! Állj meg, és egyszerűen csak létezz a térben.!

Engedd meg magadnak azt a 30 másodpercnyi kényelmetlenséget. Ha hosszabb időt kell várnod, akkor is maradjon zsebben (táskában) a telefon, és várj csak úgy, hogy bámulod a falat, hallgatod a többieket. Észre fogod venni, hogy akár 2-3 órás tétlen várakozás után sem leszel olyan fáradt szellemileg, mint 2-3 órás tétlen várakozást ELKERÜLNI AKARÓ mobilozás után.

A csendes percek

Naponta egyszer, mindössze 5 percre ülj le egy székre, vagy sétálj egyet úgy, hogy nincs nálad telefon, nem szól zene, nem megy a tévé. Vezess úgy autót, hogy sem zene nem szól, sem rádió, sem podcast. Csak a motor és a menetzaj van veled.
Csak te vagy, és a gondolataid.

Figyeld meg, milyen gyorsan kezd el „viszketni” az agyad az ingerek hiányától. Ez a viszketés a gyógyulás jele. Bírd ki 5 percig!

Ha könnyedén bírod tovább is, akkor tűzz ki magad elé egy célt, pl. 20 percet. Nem kell több, de ennyi mindenképp kellene minden nap. És ezt a 20 percet egyébként össze is kötheted meditációval.

Ez ugyanis hatványozottan kiteljesíti a csendes percek regeneratív hatását.

A briliáns elme nem az, amelyik folyamatosan pörög és adatokat fogyaszt.

A briliáns elme az, amelyik tudja, mikor kell hátralépni, hogy az agy mély rendszerei elvégezhessék a legfontosabb munkát.

Mikor unatkoztál utoljára igazán, bűntudat nélkül?

Nos, bármikor is, mostantól naponta unatkozz! És elfeledett csodáknak leszel tanúja.

Ui.: Egy is nosztalgia

Oké, most ekéztük a digitális eszközöket, amik durván ránktelepedtek. De mi volt ezek előtt?

Akkoriban is megvoltak a magunk bajai?

Nos, ha emlékszel még a digitális kor előttre – én igen, pedig én 40 évvel ezelőtt kezdtem a számítógépezést, de én csodabogárnak számítottam ebből a szempontból -, akkor tudod, hogy az emberek rengeteget beszélgettek.

Volt olyan, hogy anyámmal mentünk haza valami iskolai rendezvényről, és összetalálkoztunk egy ismerőssel, és ők órákon át beszélgettek. Ránk esteledett ott az utcasarkon, de ők csak beszélgettek, beszélgettek, és nem olyasmiről, amit a neten láttak. Merthogy nem volt net.

Turán, ahol én laktam, az volt a szokás, hogy néhány ház előtt padok voltak kihelyezve. Oda ültek ki koraesténként a jó időben a lakók, és onnan nézelődtek és várták, sőt, ezzel a jelenléttel generálták is a beszélgetéseket. Köszöntek az elhaladóknak, akik meg-megálltak, és rövid eszmecserében megegyeztek, hogy jó egészséget kívánnak egymásnak. Aztán az elhaladók helyett jöttek a szomszédok. Ki-ki hozott gyümölcsöt, frissen sült pogácsát, vagy épp a hímzését, amivel haladni akart. Turán sárga homok volt, ezért az, amit a japán és kínai videókban látsz, hogy homokba rajzolgatnak, és az milyen menő már, nos, azt a szembeszomszéd Bözsi néni olyan művészien űzte a papucsával, hogy öröm volt nézni. Mi, gyerekek is kedvet kaptunk ehhez.

Hogy voltak-e gondok akkoriban?

Hát hogy a viharba ne lettek volna? Kezdjük azzal, hogy a szomszédok közül, akik között rengeteg volt a Bözsi néni, mindenki özvegy volt. Mindenki gyászolt gyereket is…

Mindenki aggódot a gyerekei jövőjéért. Mindenki morgott a rendszer miatt, de nem nyíltan, hanem a sorok közé rejtve, sokszor legyintve, hogy á, ez nem a mi dolgunk.

De ha gond volt, hova szaladtunk? A szomszédokhoz.

Keresztanyám mesélte, hogy amikor anyám született, ő négy éves volt, mamám felöltöztette szépen, és mondta neki, hogy „Menj át Mari nénihez, mert mindjárt megszületik a kistestvéred.” Keresztanyám ment, Mari néni jött, anyám pedig megszületett.

A születés egy beavatás is egyben, és ebben nem orvosi műszerek, sterilitás és maszkos alakok asszisztáltak, hanem Mari nénik és nagyobb testvérek.

A nosztalgia nem alaptalan. Tényleg minden más volt. (Egyébként is nagyon hasznos nosztalgiázni, hiszen az mélyíti az emlékeket, stabilizálva ezzel a neurális hálózatunkat.)

Most is lehet csodálatos az élet, mint ahogy régen is voltak rossz szomszédságok (mielőtt az egekig magasztaljuk a régi világot), anyagi problémák, kilátástalanság, amik megkeserítették az életet.

Én nem sírom vissza a régi kort, és egyébként is felesleges lenne, hiszen nem lehet visszaforgatni az idő kerekét és nem is lenne szabad (ha képesek lennénk rá).

De az a fajta lecsendesedő nyugalom, ami esténként ott a padon szinte kézzel fogható volt, azt szerintem érdemes visszahozni.

Akkor is, ha csak annyiban merül ki, hogy 5 percre megállunk az ablak elé és kinézünk rajta, és csak nézünk, és létezünk.

Vidi Rita